Egy jól szervezett katasztrófa története1989 március 24.-én minden idők egyik legnagyobb környezeti katasztrófáját okozta Alaszka partjainál az Exxon Valdez tankhajó balesete, 1200 mérföldnyi partszakaszt borítva be olajos szennyel, a hivatalos változat szerint a körülményeket rosszul felmérő részeg hajóskapitány hibájából. A partszakasz, aminek a hajó nekiment, a csugah törzsbeli bennszülöttek tulajdonában lévő Prince William Sound. A helyi őslakosok a szerzőt bízták meg a katasztrófa okainak kiderítésével, aki három éves kutatómunkával két évtizedre visszamenően talált manipulált jelentéseket, szabálytalan eljárásokat és a szemtanúk megfélemlítésére utaló jeleket az olajvállalat, valamint az alaszkai kőolajvezeték végállomása, a valdezi kikötő-parancsnokság dokumentumai között. A szigorodó jogszabályok értelmében a kikötőben átfogó és meglehetősen költséges berendezéseket és intézkedéseket kellett volna felszerelni illetve hozni az olajkiömlések megelőzése érdekében, ugyanis már az Exxon katasztrófát megelőzően is bekövetkeztek kisebb szennyezések. Bár az olajvezetéket üzemeltető vállalatok (amelynek fő részvényesei a British Petroleum és az Exxon) a nyilvánosság és a helybéliek előtt ígéretet tettek erre, a költségtakarékossági okokból feladatuknak a mai napig nem tettek eleget. A kikötői laboratórium munkatársaitól kiderült, hogy a vezetés rendszeresen utasításokat adott nekik a szennyezett vízminták tiszta tengervízre való kicserélésére a „csodavödörből”. A figyelmeztető jeleket pedig egyszerűen elhallgatták. Magán az Exxon Valdezen már a katasztrófát megelőzően sem működött az a radarrendszer, ami lehetővé tette volna az ütközés elkerülését, ugyanis egy évvel korábban elromlott, és a társaság – megint csak a költségek miatt – semmit nem tett javítása vagy pótlása érdekében. A tankereket az esetlegesen kiömlő olaj elterjedésének gyors megfékezése érdekében megfelelő felszereléssel ellátott kísérőhajóknak kellett volna követniük a part mentén, de ezek is csak papíron léteztek. Az Exxon Valdez mellé rendelt hajó a katasztrófa idejében éppen a szárazdokkban volt. Hasonlóan csak a jelentésekben szerepeltek 24 órás ügyeletet tartó szennyezés-elhárító csapatok is. A társaság eleinte bennszülötteket alkalmazott a feladatra, akiknek helikopterekből a jeges vízbe ugorva kellett megakadályozniuk az olajfolt kiterjedését. Az elhárítók azonban hamar rájöttek, hogy inkább a szennyezések elkendőzésére, semmint felszámolására kellettek: egy alkalommal például, amikor kb. 2000 gallon olaj ömlött ki, a jelentésbe mindössze 2 gallonnyit tüntethettek fel. Tiltakozásuk nyomán a társaság két év lefolyása alatt csendben elbocsátotta az elhárítókat, és helyükre kikötői munkások nevét írták be, akiknek persze fogalmuk sem volt arról, hogy hogyan kellene használni a – nem létező –felszereléseket. Amikor az Exxon Valdez partot ért, már semmiféle kárelhárító csapat nem létezett. A katasztrófa után 10 évvel a környékbeli falvak – amelynek lakossága hagyományos gyűjtögető- vadászó életformát folytatott – még mindig szenvedtek a le nem bomló szénhidrogének jelenlététől, a halak továbbra is betegek voltak, és a fókák sem tértek vissza. Az Exxon eddig az elismert károk 2%-át fizette ki, összesen kb. 50 millió dollár értékben. Nagy port vert fel, amikor néhány évvel ezelőtt 5 milliárdos kártérítést ítélt meg ellenük az illetékes bíróság. 2001-ben azonban – a Bush kormányzat sürgetésére – a fellebbviteli bíróság megsemmisítette az ítéletet azon az alapon, hogy az túlságosan nagy megrázkódtatást jelenten a cégnek. Eközben a helybéliek csapata, aki a szerzőt felkérte a nyomozásra tönkrement a csatározásban, így a négykötetnyi jelentés pusztába kiáltó szó maradt. Forrás:
2004.Jun.21. |